Egy hajszál hull le, rajta függ életem,
Éltethet, de meg nem érthetem.
Ezernyi tövis, mély fájdalmat kreál,
Ürességet táplál, mérgezett az ideál.
Rászolgál a fájdalomra, minden percben vétkezett,

Az igazság meghalt, mielőtt létezett.

Az első álarc: Tudatlanság és Halál.

A nevem Byanca Brightmore. Egy kép vagyok, egy álarc. Láthatsz, érezhetsz, szerethetsz és hiheted, hogy teljesen megismertél. Érezheted jól magad velem, de gyűlölhetsz is. Elkezdesz kételkedni, hiheted, hogy ez csak vicc. Nézzünk az álarc mögé, és (talán) meglátod, miért is jöttem létre.
Már egészen kiskoromban elkezdődött. Egy iskolai farsangon voltunk, épp a végzős osztály keringőzött. Akkor történt ez először valaki láttán. Minden elhomályosodott, csak kiszemeltem ragyogott látóteremben. Fogalmam sincs mennyi ideig játszódott ez, de egy kéz a vállamon kizökkentett.
-Megyünk. - hallottam egész csendesen. Zavartan sütöttem le tekintetemet. Nem értettem mi ez, de biztos voltam abban, hogy kikaphatok érte. Szerencsére senkinek nem tűnt fel. 5-6 éves lehettem, de már tudtam, hogy nem lesz minden zökkenőmentes. Bár tévedtem volna..
..De nem. Pár évvel később szemtanúja lehettem annak, hogy az alkohol hogyan képes tönkretenni egy életet. Egy családot. Tudod.. rémes érzés. Mikor elkezdesz félni attól aki addig a fél világot jelentette neked, s mikor mindez átcsap haragba. Majd egyre ritkábban látogatod. Mikor egy találkozás veszekedésbe fullad és mérhetetlen dühvel, önmagasztalással távozol. Mikor sejted, hogy valami nincs rendben, mert édesanyádék furán viselkednek és mikor másnap reggel közlik veled, hogy meghalt. Igen. Eleinte még fel sem fogtam.. csak később jöttem rá mekkorát hibáztam. Felfogtam, hogy soha nem láthatom, és soha többé nem mondhatom a szemébe, hogy bocsásson meg. Mondhatja akárki, hogy nem az én hibám, nem hiszem el. Azóta is mindenhová elkísér a bűntudat. Félek a haláltól. Félek, hogy elveszítek valakit aki fontos nekem, akit szeretek. Félek újra túlélni a fájdalmat.

Peregnek a homokszemek, véges az idő,
Kimerült a lélek, a halál érte jő.
Felfordulást hoz, űrt gyermeki szívben,
Egy új világ nyílik, ezeregy színben.
Feldúlt emlékek, mik könnyeket csalnak,
Lángoló pallosukkal csupán hamut és vért hagynak.

Mi a valosag, es miben hiszel hamisan..? Egy uj tortenet, egy meg oszintebb arc.

Coming soon.

(sulibol irok azert nincs ekezet-.-)

Annyi mindent tanultam tőled,
Élni, s őszintén érezni főleg.
Megtanítottál remélni,
Tudtam, melletted sosem kell félni.
Bárcsak még itt lennél,bár mutatnád utam,
Kérlek, ha létezel, vigyázz rá Uram.
Buta voltam, ostoba gyermek,
Azt hittem az élettől a büszkeség a serleg.
Örök bűntudat, mit e méltóság hagyott,
Megbánás egy könnycseppben, mi örökre arcomra fagyott.

akármi volt régen,
csak a jelen van épen.
átjár a hang, megértem és érzem,
ezek a percek, amikért valóban éltem.
feledésbe merül a múlt,
a jövő fénye még fel sem gyúlt.
csupán a most számít,
hisz talán nem ámít.
várod hogy jöjjön,
szíved az egekbe szökjön.
lelked az egekig száguld,
egész lényed elé tárult.
várod hogy szeressen,
szebb utakra vezessen.

Lássuk csak..
Igen, megint elhanyagolom a blogot. Egyszerűen nem volt mit írnom. Ami meg lett volna, az nem publikus. De tessék, újra itt, újra őszintén.
Ez a nap.. valahogy teljesen olyan volt, amilyenre mindig is vágytam. Ahogy KisSzabi észrevette a hóesést, mindenki kirohant megnézni. Mint akik még életükben nem láttak havat. Nem vagyok oda a hóért, de most még azzal sem foglalkoztam, hogy felöltözzek, felkaptam a cipőmet, és pólóban rohantam ki a ház elé. Hócsata, miegymás, majd az este folyamán Zozo kihívott, hogy menjek én is hóembert építeni. Sapka, kabát és futás. Újra gyerek voltam. Vidám és felhőtlenül boldog gyermek. A körülbelül 190 magas Rodney elnevezésű hóember nagy sikert aratott a kerületben: az egyik szomszéd lefotózta, többen "megcsodálták". Most pedig, mint a filmekben, ülök a melegben, és nézem a szállingózó hóesést. Egyedül.

Egy perc volt az egész,
Szívem miért oly merész?
Elfeledettnek hitt emlékek,
Talán mindent újra elvétek.
Engedtem, hogy jó legyen,
Hagytam, hogy megtörténjen velem.
Engedem, hogy újra fájjon,
Hagyom, hogy róla szóljon álmom.
Egy élet még, ennyi van csupán,
Egy szív, mely követ téged bután.
Emlékek, újak, boldogok.. élnek,
Kudarctól most sem félnek.
Elfogadják ha fáj, megtanulták érezni,
Mit tegyek mondd, ha ily kellemes vétkezni..?

én kértem, én léptem,
féltem mégis védtem,
az emléket, a múltat,
minden ezen múlhat.
felesleges volt,
értelmetlen könnyek,
az érzés már holt,
mégsem lett könnyebb.
emlékek tűntek,
fájdalom halványult,
mégis csak gyűltek,
szívem elkábult.
fél lábbal a sírban,
ha kínzott akkor írtam,
nem jött de én bíztam,
átvert mégsem sírtam,
minden terhet elbírtam,
soha senkit nem hívtam.
mégis volt, jött a segítség,
nem engedem hogy hitük veszítsék.
túlélünk mindent,
hiába feszít már itt bennt.
repednek a láncok,
ti meg csak álltok,
tudod, semmit sem bánok,
ez az egész csak átok.
rémálmok!
miattad öveznek,
hegyes tövisek ölelnek,
árnyak követnek,
hitemért köveznek.
ilyen vagyok, ennek élek,
fájdalomtól már nem félek,
szomorú tények,
átsírt éjek,
elveszett részek,
édes mérgek.

szemfedelét lecsukja lassan,
utolsót szól csendben, hogy csak én hallhassam.
nem volt erős, sem bátor,
mégis kitartott s küzdött bárkiért, bárhol.
nem kapott, mégis többet adott bárkinél,
ne kérdezz csak higgy, ha ágyad fölött ő mesél.
hangja bársonyos, mégis sokszor érdes,
néha azt sem tudjuk róla, keserű vagy édes.
egyetlen való, hogy az utolsó csoda,
túlélt minden háborút, sosem vész oda.
így szunnyad el, ma éjjel a Remény,
visszatér ha kéred, a Hittel óvó ölén.

a hajadba túr, érzékeid elvesznek,
nem számít semmi, a sóhajok ellepnek.
halálmadár, dögevők, karom szorosan a húsban,
utolsó dallam, táncra kél egy húrban.
úrrá lesznek a lángok,
nem fognak már az átkok.
felégettünk mindent, halálba nyargalunk,
élvezzük ki, míg eljön végzetes nappalunk.
erőteljes szorítás, felhörög és sikolt,
maradt még pár élet, így hát egyet kettőt kiolt.
hátamba vájja karját, fáj mégis élvezem,
vállába harapok, csak őrá éhezem.
kelőben a nap, magához szorít,
ahogy elérnek a sugarak torkunk utolsót vonít.
szemében ég a tűz, foga megcsillan a fényben,
vadállatok voltunk, tudom pokolban végzem,

elégünk csendben, hamvaink merülnek a vérben.

nem vagy más, csak egy rémálom,

a próbákat most már egyedül állom.

magunkra maradtunk én meg a gyászom,

nem vagy más, csak az ördögi másom.

elhagytak barátok, kik örökkét ígértek,

nesze tolerancia, ők is elítéltek.

mint éhes kutyák a friss hús szagára,

ugrotok mindig a legmenőbb bajtársra.

talán nem érdemlek figyelmet, de nem is kérek,

ti sem vagytok romlottak, csak szarok a gének.

inkább maradok fekve az iszapba'

de az ilyen spanok hagyjanak a faszba.

Kérnék mindenkit, hogy ne üsse bele az orrát abba, ami nem rá tartozik, mert rohadtul fel tud baszni. Köszöntem.

Egy elhullajtott könnycsepp,

Hiába lennél most bölcsebb.

Szavak papírra vetve hanyagul,

Lélektükör, az agy marad alul.

Szíved vezeti a tollat,

A sorok közt vár egy szebb holnap.

Na igen tudom, rég nem írtam semmit. Igazság szerint most sem szándékozom sokat.
Egyre jobban érzem magam. De komolyan. Valamilyen szinten még boldog is vagyok. Persze minden jóban van valami rossz.. vagy fordítva. Mindegy szóval a sok hepi ellenére sz*rrá zúzom magam. Tegnap reggel sikerült bmx-el összekoccannom egy kocsival. Ilyen az én szerencsém. :D Nemsoká megyek haza mo-ra, bár attól is félek, mivel még nem repültem egyedül. Majd most. Ergó lehet szurkolni, hogy ne gázoljak halálra egy autót sem, hogy aztán túlélhessem az egyedül repülést is oda-vissza. Köszöntem. :D
K&L

Helena Core:

lehet ez az önmarcangolás egyfajta mazochizmus

Byanca Brightmore:

valami olyasmi. személyre.. méginkább szívreszabott jackass.

Helena Core:

:( szívbe hatoló kések. és nem trükközés.

Byanca Brightmore:

semmi trükk. csak az éles szavak, mozdulatok, miközben pengeként szívünkbe hatolnak, és a kicsorduló kín, a vérvörös fájdalom.

Helena Core:

és mi pedig fogösszeszorítva tűrünk és engedünk a saját fájdalmainknak hogy behálózzák testünk minden porcikáját s lassan.. elvérzünk. saját vérfürdőnket rendezzük meg.

Byanca Brightmore:

mint az ostoba legyek a pók stílusosan kidolgozott privát mészárszékén. csak mi önként, vergődés nélkül hagyjuk felzabálni magunkat a fájdalomnak. kérdés, hogy ostobábbak vagyunk a légynél, hogy önként repülünk bele, vagy merészebbek? talán mindkettő.

Helena Core:

Mi belerepülünk mert sokszor csak az ösztönünk és vele egyetemben a szívünk irányít minket. S nem vagyunk vakok, szó sincs róla.. Csak ösztönlények.

Byanca Brightmore:

ösztön. hát erre vágyik a szív.. hogy darabokra törjék? s erre vágyik az agy.. hogy semmibe vegyék? ugyan. ez mind csupán a lélek szárnyalásának és szabadságának, boldogság utáni tarthatatlan vágyának hátulütője. azt hiszem.

Helena Core:

Vezérel minket a lelkünk, az ész eltörpül eme hatalmas erővel bíró befolyás felett, melyet ő gyakorol ránk. A lélekjelenlétünk mindennél erősebb. De miközben a lélek irányít, a szívünk húzza az igát.. A kötél pedig egyszer elszakad.. De el ám..

Byanca Brightmore:

ahogy mondod. de mikor a kötél szakad, a szív törik, az elme összerogy, s lelkünket bebörtönözik, valaki közelebb lép és kezében megvillan a kulcs. azt hiszem kijelenthetem, hogy te birtokolsz egyet, ami nyitja a zárat. s nem csak azt, de reményt is újra ad. önbizalmat, fegyelmet, és abszolút őrültséget, mikor már elfelejtek élni.

Helena Core:

szeretlek ♥ :)

Byanca Brightmore:

(L)

Álomszép torztükör - 10.rész

Azt hittem, hogy te meg én együtt örökre,

De már egyedül megyek, sírva dőlök a rönkre.

A mese végén, a remény még él,

Talán a név is szíved mélyén.

Caroline,

A túl kíváncsi lány.

-Caroline! - Dörömböltek az ajtómon. - Elmehetsz.

Összeráncoltam a homlokom, fogalmam sem volt mi történik. Percekig csak ültem, és próbáltam megérteni ezt az egyetlen szót.

-Caroline! - Kiabáltak ezúttal hangosabban.

-El.. de hová?

-Jöttek érted. - Mintha egy születésnapi zsúron lennék.

Átléptem a zord fémküszöböt, majd egy női alakot pillantottam meg. Háttal állt nekem. Mrs. Medwin mosolygott rám, majd folytatta a társalgást a nővel. Mikor megfordult, őszintén meglepődtem. Biztosan eszméletlenül boldognak kellett volna lennem, de csak töredékét éreztem, mikor megláttam Theresat. Inkább fájt, és félelem járt át. Persze.. örültem neki, de nem tudhattam, mikor hagy magamra legközelebb.

Hiába, hogy oly könnyedén tűntem el,

Hiába, hogy szívem akkor ünnepelt.

Sírva bámulom az eget, ezernyi csillagot,

Hiszen megígértem, többet nem hagylak ott.

Odaléptem hozzá, majd megöleltem. Jó volt újra érezni illatát. Felemelő. Majdnem teljes erőből szorítottam magamhoz, de ő kevésbé viszonozta. Alig ért hozzám. Mikor elengedtem, ellépett mellőlem, búcsút vett attól az idős nőtől, majd kisétált. Vissza akarták hozni, de utána mentem. Csendben lépkedtem mögötte, egyetlen szót sem szóltam. Egy korlátnál állt meg, rátámaszkodott, és szinte egyé olvadt a távolsággal.

-Szeretlek. - Mondtam csendesen.

-Hol voltál eddig?

-Gondoltam rád.

-Én.. szeretlek. - Majd amint kezdtem volna mosolyogni, kis szünet után folytatta - ..csalódtam benned.

-Bocsáss meg.

-Nem, Theresa. Ez nekem.. fáj.

-Nekem is.

-Akkor miért nem jöttél? Tudtad, hol vagyok. Tudtad, hogy miattad kerültem oda. Nem éreztél bűntudatot? Egy percig sem gondoltál arra évekig, hogy kihozol onnét? Amennyire bearanyoztad azt az időszakot, olyannyira tetted tönkre az életem! De nem.. nem. Én tettem tönkre. Ha szóba sem állok veled, nem szeretlek meg. Az én hibám.

-Hibád?

-Miért, nem?

-Kihoztalak.

-Mikor már elfelejtettem mi a szabadság, az élet, a szeretet. Mégis miért? Hogy aztán újra eldobj magadtól mikor bízni kezdek? Mit vártál Theresa? Hogy a nyakadba ugrok és minden gond nélkül elsétálunk? Hogy elfelejtek mindent, amivel valaha megsebeztél? Hát tudod mit? Sosem fogom elfelejteni! De a jó istenre, azt sem, amit érzek irántad még mindig. - Azzal karjait nyakam köré fonta, és megcsókolt. Vadul, szenvedélyesen, könnyek kíséretében.

Álomszép torztükör - 9.rész

Mrs. Medwin azt mondta, mindannyian felnövünk egyszer. Nem csinálhatjuk vissza, nem maradhatunk kicsik. De a szívünkben megmaradhat.. meg kell maradnia annak a kisgyermeknek, akik voltunk. Ez így igaz.. de vannak pillanatok, mikor fel kell nőnünk. Ez a nap épp ilyen volt.

Éjjel szorosan öleltem magamhoz, védelmezni akartam mindentől. Ha már az apjától sikerült, azt hittem mindentől megvédhetem. Tévedtem. Rángatózni kezdett, eleredtek könnyei, majd levegőt kapkodva ébredt.
-Sssh, sssh.. csak rosszat álmodtál. Theresa, nyugalom. Nincs semmi baj.
Egy szót sem szólt, csak átkarolt és hozzám bújt. Könnyeimet leplezni próbáltam, de nem bírtam ki sírás nélkül. Erősnek akartam mutatni magam, hogy tudja, rám támaszkodhat a nehéz időkben is.. de nem ment. Rettentően fájt, hogy szenved.

A vágások elrettentettek, futni akartam, de lábam mintha földbe gyökerezett volna. Csak néztem értetlenül amint apám végez a nővel. Mélyen emlékezetembe vésődött. Hasbaszúrta.. legalább háromszor, majd elvágta a torkát.

-Apa.. - Suttogtam. Torkom nem engedett ki többet. Ez is épp elég volt.. még sok is.

Hozzám lépett és felpofozott. A földre estem, mire ő belém rúgott, s az én életem is kiontotta.
Caroline szavaira ébredtem.

-Theresa, valaki beszélni akar veled. - Szólította meglepően kedvesen édesanyám.
Kiléptünk a szobából, majd egy idős férfit pillantottunk meg. Állítása szerint Theresa nagypapája. Rettentően kétségbeestem mikor azt mondta: magammal viszlek. Ő is meglepődött, de láthatóan örült neki. Összetörtem. Azt hiszem.. csalódtam. Vagy csak.. reméltem nem akar majd elmenni. De mosolygott. Őszintén. Én pedig rettegtem. Egész lényem rettegett.

-Összepakolom a ruháimat. Sietek.

-Rendben. - Bólintott nagyapa.

Ahogy beszaladtam és már kezdtem is a pakolást, pár perc után kezeim mintha megfagytak volna. Az ágyon ücsörgő Carolinera pillantottam.

-Tudod, hogy el kell mennem.

-Tudom jól.

-Akkor.. mi a baj?

-Semmi. Az ég világon.

-Kérlek..

Nem válaszoltam. Dacosan, repedt szívvel bámultam ki az ablakon. Nyakamon éreztem lélegzetét. Átölelt. Ahogy felé fordultam, egy pillanatig láttam a szemében a fájdalmat, majd elmosolyodott.

-Szeretlek.

-Szeretlek. - Azzal megcsókoltam.

Anyám az ajtóban volt. Odalépett hozzánk, elrántott Theresatól, majd felpofozott. Ő fogta a ruhákat, s kisuhant a szobából. Akkor láttam utoljára.

Álomszép torztükör - 8.rész

Hiába sodort az élet erre a sivár, rideg helyre, azokért a mesés évekért.. bátran állítom, megérte.

Csak csókolt és csókolt. Ajtómat kulcsra zártam, majd könnyedén 1-2 bravúros mozdulat után a szobámban ért földet.

Életem legszebb éjszakája volt. Elvett tőlem mindent, amit csak egyszer lehet.

-Haza kell mennem. - Suttogta.

-Tudom.

-Szeretlek.

-Szeretlek Theresa. - Lágy csókot hintettem homlokára, majd hagytam, hogy felöltözzön.

Bemásztam az ablakomon remélve: apám alszik. Csörömpölés hallatszott a konyha felől. Kimentem megnézni, de bár ne tettem volna. A látvány dermesztő volt, majdnem felsikoltottam.

-Apa..

-Takarodj a szobádba!

-Te..

-Nem akartam! Kölyök vagy még, úgysem érted!

-Te.. megölted..

-Vigyük ki innen.

-Csináld egyedül!

Közelebb lépett hozzám, és felpofozott. Szám felrepedt. Nem tehettem mást. Nem voltam elég erős.

Előrementem körülnézni, míg apám az ajtóhoz cibálta a holttestet. Ő fogta a karjánál, én a lábánál.. feltettük a kocsira. Meglendítette az ostort, s a lovak már vágtáztak is.

Nem tudtam elhinni, hogy ezt tette. Hiába feküdtem le, egy percet sem aludtam. Fejemben a nő kihűlt tekintete, vérben fürdő teste, s a szíve, ami nem dobog többé.

-Caroline! - Szólított az imádott hang.

-Theresa.. szia. - Mosolyogtam, de észrevettem, ő nincs jól. - Mi a baj?

-Segítened kell. Nem tudom kinek kellene elmondanom..

-Mondd csak..

-Mikor hazaértem.. zajt hallottam a konyhából. Kimentem, hogy megnézzem. Apám.. részeg volt és.. meg.. - Hosszú csend következett. - Megölt egy nőt.

-Mi..? - Fogalmam sem volt mit mondjak.

-Nem tudom kinek kéne szólnom.

-Nem engedlek vissza hozzá. Szólunk édesanyámnak. Nem mehetsz vissza hozzá. Nem vagy biztonságban. Ezt is ő csinálta? - Szájára mutattam.

-Mhm. De.. vele kellene..

-Nem.

Ha Caroline nincs velem, nem vagyok képes megtenni. Valójában.. megmentett. Mellettem állt mikor apámat elhurcolták. Két ember fogta le. Közben engem átkozott. Szörnyű érzés volt.

-Sajnálom az apád Theresa. Nem ilyen embernek tűnt. Amíg nem találsz mást, lakhatsz nálunk.

-Köszönöm. - Motyogta Theresa.

Kézen fogtam, majd bezártam magunk mögött szobám ajtaját.

Álomszép torztükör - 7.rész

A kimenő alatt a meleg kábításából egy újabb emlék ébresztett. Ahogy ott sétáltunk, mint holmi idomított állatok, egy könnycsepp gördült le arcomon. Inkább boldog, mint fájdalmas. Visszaemlékeztem arra a mesés napra.

Javában tombolt a nyár, szívem mégis fagyos volt. Egyetlen zugban égett iránta érzett szeretetem lángja. Ez a tűz éltetett, s mikor már úgy éreztem feladom, harcra ösztönzött. Ágyam alatt egy dobozban őriztem a rózsát, amit ő hagyott a rönkön. Néha, mikor az álmok elkerültek, azon gondolkodtam, vajon mi járhat a fejében. Sosem tudtam igazán. Talán nem is ismertem valójában. Mégis.. szerettem.

Vele akartam lenni minden áldott nap. Másra sem vágytam. Szerettem őt. Apám nem engedett sehová. Egész nap ivott. Volt hogy minden ok nélkül bejött a szobámba, és megvert. A házban bűz terjengett, füst és szemét összeállt szaga.. és természetesen az alkohol. Undorító volt. Hiányzott édesanyám. Hihetetlen mennyire meg tudja változtatni az embereket, ha elvesztenek valakit, aki fontos volt nekik. Akár kimutatták míg élt, akár nem. Apám sosem mutatta. Hiába volt ott.. az a fiú, sosem gondoltam rá annyit, mint Carolinera. Ezokból három hónappal később megszakítottam vele minden kapcsolatot, és elmentem Carolinehoz.

Teljesen kiábrándultam. Valahol belül még lángolt, de meg is égetett. Telihold volt, ágyamból a hold beszűrődő fénye éltette bennem a reményt. Dalra fakasztott. Nem számított semmi, csak énekeltem. Az érzésről, a fájdalomról, a boldogságról, a szabadságról, a mendemondák határtalan világáról.

Közeledtem ablakához. Hallottam bársonyosan csengő hangját. Énekelt. Szebbet még nem hallottam. Ahogy a szomorúságtól hangja megremegett, úgy rendült meg szívem, s nem voltam képes közelebb menni. Leültem ablaka tövében, és csak hallgattam. Hallgattam az érzéseit. Beleborzongtam, majd mikor az éj újra elcsendesedett, magam is rázendítettem. Fogalmam sem volt mi vezérel.

Szívem hatalmasat dobbant, majd egy pillanatra talán meg is állt. Nem tudtam igaz, vagy csak álmodom. Hirtelen elöntött a harag, majd az öröm, és a hajthatatlan vágy és szeretet. Az ablakhoz léptem.

A hold tökéletesen kirajzolta meseszép arcát, megvillantotta tengerkék szemeit. Megdermesztett. Percek óta állhattunk egymással szemben, csak az aprócska párkány választott el egymástól.

-Szeretlek. - Motyogtam végül halkan, tekintetétől bűvölten.

-Szeretlek. - Kihajolt az ablakon, és szorosan megölelt.

Csak szorítottam. Nem akartam elengedni, de mocorogni kezdett, és újra tekintetében fürödtem. Egyre csak közeledett hozzám. Szívem csillapíthatatlanul kalimpált, majd a benne lobogó tűz hatalmas lángnyelvekké alakult. Már nem fájt egy cseppet sem. Arcunk a másikét simította, szívünk összeforrt, majd szája lassan az enyémre tapadt..

Cirkuszi história 3 - Buried in rags

Jane a sír előtt állt. Most valahogy még sötétebbnek, még hatalmasabbnak tűnt, mint eddig. Könnyei elhomályosították látását, ahogy a kereszteken lévő nevekre meredt.

Lucie, Peg és Tom Johnson.

A családja. Az élete. Megfogadta, hogy megbosszulja halálukat, és már közel volt a céljához.

Ahogy hazaért átbújta a papírokat, amik Mr. Osmer hollétéről árulkodtak. Otthagyta az idősek otthonát. Most a fia vezeti. Dominic szívbeteg, havonta jár kezelésre. Hm. Jó, ha az ember ápolónő.. khm persze az sem hátrány, ha vannak ismerősei innen-onnan. A férfi csütörtökönként egyedül van a szobájában, amit őriztet. Felesége vásárol, vagy éppen traccspartit tart a barátnőivel. 18:00kor őrségváltás. Mintha egy istenverte börtönben lenne. Az ablak könnyen hozzáférhető a parkosított kertből, de talán azt is figyelik. Márpedig most nem engedheti meg magának, hogy hibázzon.

Ahogy Dominic csütörtök délutáni álmából ébredt, s a világ felé vetített képe élesedni kezdett, egy kazettát pillantott meg. A lejátszóba helyezte, majd ledermedt az ismerősen csengő hang hallatán. Ahogy a szalag pörgött, elméjét elborították a fájdalmas, ijesztő, vérfagyasztó mondatok, képek. Fiát látta. Holtan. Bal karjában egy vésett üzenet: "Érted is eljövök." Szíve görcsberándult, majd elterült a padlón.

Leállította a motort. Egy félreeső utcában parkolt. Egy utolsót kortyolt a beazonosíthatatlan folyadékból, majd elindult a kerítés felé. Könnyedén jutott be a kertbe. Amint az ablakhoz való mászásra koncentrált, fülét mindenféle apró zaj megütötte.

Ott feküdt előtte a férfi, aki miatt egész életében szenvedett. Egy pohár vizet locsolt rá, mire az ébredezni kezdett.

-Hát ennyire tetszett a videó, Osmer bácsi? - Kérdezte fanyar mosolyával Jane.

-Menj innen! Hívom az őröket!

-Nem hívsz te senkit se. - Azzal beledöfte az injekciót Dominic karjába.

-Mie..?

-Ettől majd csendben maradsz.

Felállt, az ajtóhoz sétált, majd elfordította a kulcsot a zárban.

Mr. Osmer szemei tágra nyíltak, fénytelenül révedtek a semmibe.

Sietnie kell, tudta. Elővette kését, majd a férfi arcába döfte, torz mosolyt vágva vele. Nyakába csokornyakkendő formát vájt. Karján, lábán helyenként csontig bemetszette a húst, így körülbelül egy bohócjelmezes marionett bábura hasonlított. Bal karjába a következő gyorsan, elkapkodva vésett szó: Bohóc.

Jane már hazafelé tartott. Elégedett volt. Tudta, mi következik most. Nagyon jól tudta, mégis mosolygott. Telefonja megcsörrent.

-Igen? Itt Jane Johnson.

-Jóestét hölgyem. Philip Kerrich nyomozó vagyok. Holnap reggel be tudna fáradni az őrsre? Lenne pár kérdésem.

-Természetesen, uram.

-Köszönöm, akkor reggel.

Mosolyogva dobta a telefont a másik ülésre. "Bizony nyomozó, holnap." - Gondolta magában.

Másnap mintha rugóval szerelték volna fel, kipattant ágyából, az ablaknál hatalmasat szippantott a friss levegőből, majd átöltözött és rendbe szedte magát.

-Hol lehet? Már 13:00 is elmúlt. Elmegyek a házához.

-Mit vártál? Hiszen gyanúsított.

Ahogy beszállt az autójába, Kerrick nyomozó a gázra taposott, és Janehez indult. Hiába dörömbölt, nem nyitottak ajtót. Betörte. Elsőre csendes volt minden, viszont a keresett személy sehol. Felment a tetőtérbe. Fegyverét maga elé szegezve, megfontoltan lépdelt. Tipikus zsaru. Az emeleten, egy félreeső szobában meglepő látvány tárult szeme elé. A fal újságcikkekkel volt kitapétázva. 1984től napjainkig. Minden ami az esettel kapcsolatos, vagy a hozzá kapcsolódó személyekkel. Amint megfordult, tekintete elkomorodott. Jane. Egy tartógerendán lógott, alatta a feldöntött szék. Bal karján elsietett vágásokból olvasható ki: Az ő fájdalmukkal, csak enyhíteni akartam a sajátomat.

A vér pocsolyába gyűlt, valahogy úgy, ahogy a gyűlölet halmozódik az idő múlásával. Csak dagad, majd (legtöbbször) szörnyű tettekre késztet. Pont úgy, mint a csodálat. Akkor mi is a különbség?

Philip véres lábnyomokat hagyva maga után, kisétált a szobából, felhívta az ügyeletes tisztet, s az ügyet lezártnak nyilvánították.

Utálom, hogy mindenhol ott van de főleg azt, hogy ez még most is ugyan úgy fáj. Ch. : D

Apropó. Talán már nem is emlékeztek rá, de van itt egy befejezetlen "sorozat". Nem, nem az Álomszép torztükör (majd az is be lesz fejezve amúgy. : $). A Cirkuszi históriáról van szó. Nem nagyon szeretem visszaolvasni a bejegyzéseimet, mivel sok fájdalmas emléket hordoz. Ma egyik unalmas órán mégis megtettem, és feltűnt, hogy ez a történet roppant régóta várja a végét. Nos, a történet vége megvan, aki kíváncsi rá, holnap olvashatja.

Nem lehet ember, ki így vonz magához,

Nem lehet ember, ki ily csábítva átkoz.

Ha nem a Földről, hát honnan érkezett?

Eltűnt, nem is köszönt, sosem kérdezett.

Csókja égette számat, az az egyetlen csók,

Villámként érte el szívem, majd dobbant egy utolsót.

Eljött a perc, mikor pont leszarom,

Érdekelhetne, de már én sem akarom.

Elkezdem sajnálni, amint lesz rá időm,

Aztán odébbállok, ha lesz elég erőm.

Szimplán átnézek rajtad,

Hiába hiszed, hogy raj vagy.

Drágább volt a nacid, azt hiszed többet érsz,

De érző szívvel lehet, hogy néha többre mész.

Á mi a szart beszélek? A szív alulmaradt,

Oly rég óta tart a viszály, most a mocsok sikert arat.

Túl korán felnősz, pedig az agyad még az oviban,

Meg sem tudod számolni hányszor dugtak szakadt kocsiban.

Nem azért mondom, mert én különleges vagyok,

Csak épp rád hasonlítani, sosem akarok.

-írhatnékom van, de nem tudok miről : D -én-

-írj a szekszi egyenruhádról xD -Niki-

Egyenpólóm messziről pirosan virít,

Szekszi szoknyám túl nagy, alja fűtől rikít.

Betonpulcsi import álá herri potter,

Röhögsz rajta de itt ez a menő hidd el.

Piros-fekete, zöld, vagy kék-sárga,

A farmert haver dobd a picsába.
(jaigen 3-4perc alatt xd)

Igen ez az egyenruha -.-'

okcsá

Ha éjjelente álmodból emlékem ráz fel,

Miért nem lépsz előre mondd, hogy én vagyok aki kell.

Ha neveddel fekszem de te mással kelsz,

Akármit teszel nálam bocsánatot nyersz.

De az idő véges,

Mostanra a jótündér is mérges.

Ketyeg az óra hipp-hopp már vége,

Mondd, ha nem kellek bökd már ki végre.

Ha szembejövök veled az utcán suttogd hogy szeretsz,

Ordítsd utánam, üvöltsd hogy nem feledsz.

Azt mondom neked, minden lehetséges,

Külsőtől független, okos vagy tehetséges.

Nyitott ablak jelzi, szabadok vagyunk,

Piknik a tetőn, száll az éterbe szavunk.

Kézen foglak, sétáljunk, gyere,

Visszarántasz, hisz a semmibe lépnék bele.

Álcázott mosollyal magam után húzlak,

Félelemtől a könnyeid a csillagok közt úsznak.

Kocsikázzunk egyet, a Göncölszekér száll velünk,

Drága emlékeink, sohasem feledünk.

N♥

Elillan a sors, pillangóként száll,
De reménykedik ő is, majd egy árva megtalál.
Ha elkapod vigyázz rá, de ha nem a tied ereszd,
Ne csüggedj vagy panaszkodj, a sajátodat keresd.

Hát.. igen. Rég nem volt frissítve meg semmi, most rövidke beszámoló.
Megvolt a költözés, igen. :D Idáig megy minden szépen, ahogy azt kell. Ho.. vagyis ma megyünk megvesszük a sulis egyenruhát(!) oo" Csütörtökön meg kezdek. Omfg. Lehet szorítani. :D

Öö ja nemsoká jön a 7. rész.

K&L

Csillaghullás – by Helena Core & Byanca Brightmore

Íme hát eljött a kívánságok éjjele,
Reményteli gondolat: tán megváltozik élete.
De ez is csak az ábrándok éjjele, az égbolt meglepetése,
Később jön a kegyetlen hit otromba leleplezése.

Hihetsz amiben akarsz, remélhetsz mindig tiszta szívből,
Hiába ha nem láttad még, nem ismered csak hírből.
Mögöttünk már boldog, s keserves órák sora,
Az élettől kapott pofonokért néha beálltunk a sorba.
Néha lezúznak a porba,
De mi az új nappal lépünk új és új korba.

Felnézünk az égre, s látjuk ahogy csillagok hada búcsúzik előttünk,
De nekünk ma éjjel ez a jelenség ad reményt s úgy érezzük végre felnőttünk.
Hisz a kisiskolás kor óta, mi is sokat fejlődtünk,
Kitartunk, törtetünk, ez hatalmas előnyünk.
Elbukunk a porban, de mégis büszkén talpra állunk,
Hátra már nem nézünk, s a múlton többé nem rágódunk.
Ha kótyagosan is, de talpra vágódunk,
Tornaórán is, a sorból elvágyódunk.

Kergetjük vágyaink a hűs tavaszi szélben,
Bimbódzik a természet szívünk heves tüzében.
Tisztára mossuk arcunk saját könnyeink tengerében,
Álmainkat magunk temettük el a hit s remény földjében.

Lelkünk még itt van, szellemünk és lényünk,
Testünket látod csak, egyedül míg élünk,
Pedig bentről süt igazán, színtiszta fényünk,
Csillag ide oda, mi küzdünk és remélünk.

Ez legyen a végszó, rajta nézzünk együtt az égboltra,
Soha ne add fel testvér, csak koncentrálj a célodra!

Mondd, megkopott lélek, mit vársz a csillagtól,
A múltbéli hegekért, semmisem kárpótol.
Tudom, igen, rég a vágy ami hajt,
De ez nem űz el semmiféle bajt.
Megrekedsz egy szinten, befalaz a remény,
Tovább kell menned, legyen az bármilyen kemény.
De most mégis, eljött az éj,
Csillaghullás, nézd és remélj.

Egy tré motelszoba III.
Boldog

Ez csak egy sötét kis lyuk. Mégis, milyen kifejező. Puritánságával és mocskával tökéletesen tükrözi és kifejezi az odalent elterülő világot. Az utcán ribik, kokóárusok. Itt a gyerekek nem mászókára jutnak fel 13-14 évesen, hanem a környékbeli javítóintézet névsorára. Őszinte leszek: rohadtul hányingerem van ettől a világtól, ami itt terül el az apartmanom alatt. Mégis itt vagyok. Magam sem tudom, hogyan s miként jutottam ide, ahonnan nincs kiút. Itt nem ér semmit az ész és értelem. velejéig romlott környék ez.
-És mondja csak: ahogy itt ma este elmondja, magának semmi jó nincs az életében. Volt valaha boldog?
Szerettem volna ezt elkerülni. A barom kérdése felelevenít egy emléket. emlék, ami bár régi, az idő egyáltalán nem koptatta el. Napsütötte, enyhén szeles nyári nap volt. Persze, mi más. Bár aznapra esőt mondtak, ennek nyoma sem volt. Akkor is Vele voltam. És akkor, egy pillanatra ajka megérintette az enyémet. Addig számomra ismeretlen érzés szabadult el. Mindössze egy pillanatig tartott-mintha a minket körülölelő fű és gaz lángra kapott volna. Az aszfalt olvadni kezdett, a nap fénye vörösre váltott, és perzselte bőröm. Aztán rám nézett. Tudtam, Ő az. Nem akartam semmit, csak Őt. Minden porcikája, minden mozdulata, pislantása tökéletes és gyönyörű volt. Ő volt az...
-Igen.

Johny