Az első álarc: Tudatlanság és Halál.

A nevem Byanca Brightmore. Egy kép vagyok, egy álarc. Láthatsz, érezhetsz, szerethetsz és hiheted, hogy teljesen megismertél. Érezheted jól magad velem, de gyűlölhetsz is. Elkezdesz kételkedni, hiheted, hogy ez csak vicc. Nézzünk az álarc mögé, és (talán) meglátod, miért is jöttem létre.
Már egészen kiskoromban elkezdődött. Egy iskolai farsangon voltunk, épp a végzős osztály keringőzött. Akkor történt ez először valaki láttán. Minden elhomályosodott, csak kiszemeltem ragyogott látóteremben. Fogalmam sincs mennyi ideig játszódott ez, de egy kéz a vállamon kizökkentett.
-Megyünk. - hallottam egész csendesen. Zavartan sütöttem le tekintetemet. Nem értettem mi ez, de biztos voltam abban, hogy kikaphatok érte. Szerencsére senkinek nem tűnt fel. 5-6 éves lehettem, de már tudtam, hogy nem lesz minden zökkenőmentes. Bár tévedtem volna..
..De nem. Pár évvel később szemtanúja lehettem annak, hogy az alkohol hogyan képes tönkretenni egy életet. Egy családot. Tudod.. rémes érzés. Mikor elkezdesz félni attól aki addig a fél világot jelentette neked, s mikor mindez átcsap haragba. Majd egyre ritkábban látogatod. Mikor egy találkozás veszekedésbe fullad és mérhetetlen dühvel, önmagasztalással távozol. Mikor sejted, hogy valami nincs rendben, mert édesanyádék furán viselkednek és mikor másnap reggel közlik veled, hogy meghalt. Igen. Eleinte még fel sem fogtam.. csak később jöttem rá mekkorát hibáztam. Felfogtam, hogy soha nem láthatom, és soha többé nem mondhatom a szemébe, hogy bocsásson meg. Mondhatja akárki, hogy nem az én hibám, nem hiszem el. Azóta is mindenhová elkísér a bűntudat. Félek a haláltól. Félek, hogy elveszítek valakit aki fontos nekem, akit szeretek. Félek újra túlélni a fájdalmat.

Peregnek a homokszemek, véges az idő,
Kimerült a lélek, a halál érte jő.
Felfordulást hoz, űrt gyermeki szívben,
Egy új világ nyílik, ezeregy színben.
Feldúlt emlékek, mik könnyeket csalnak,
Lángoló pallosukkal csupán hamut és vért hagynak.