Lássuk csak..
Igen, megint elhanyagolom a blogot. Egyszerűen nem volt mit írnom. Ami meg lett volna, az nem publikus. De tessék, újra itt, újra őszintén.
Ez a nap.. valahogy teljesen olyan volt, amilyenre mindig is vágytam. Ahogy KisSzabi észrevette a hóesést, mindenki kirohant megnézni. Mint akik még életükben nem láttak havat. Nem vagyok oda a hóért, de most még azzal sem foglalkoztam, hogy felöltözzek, felkaptam a cipőmet, és pólóban rohantam ki a ház elé. Hócsata, miegymás, majd az este folyamán Zozo kihívott, hogy menjek én is hóembert építeni. Sapka, kabát és futás. Újra gyerek voltam. Vidám és felhőtlenül boldog gyermek. A körülbelül 190 magas Rodney elnevezésű hóember nagy sikert aratott a kerületben: az egyik szomszéd lefotózta, többen "megcsodálták". Most pedig, mint a filmekben, ülök a melegben, és nézem a szállingózó hóesést. Egyedül.

Egy perc volt az egész,
Szívem miért oly merész?
Elfeledettnek hitt emlékek,
Talán mindent újra elvétek.
Engedtem, hogy jó legyen,
Hagytam, hogy megtörténjen velem.
Engedem, hogy újra fájjon,
Hagyom, hogy róla szóljon álmom.
Egy élet még, ennyi van csupán,
Egy szív, mely követ téged bután.
Emlékek, újak, boldogok.. élnek,
Kudarctól most sem félnek.
Elfogadják ha fáj, megtanulták érezni,
Mit tegyek mondd, ha ily kellemes vétkezni..?