Álomszép torztükör - 10.rész

Azt hittem, hogy te meg én együtt örökre,

De már egyedül megyek, sírva dőlök a rönkre.

A mese végén, a remény még él,

Talán a név is szíved mélyén.

Caroline,

A túl kíváncsi lány.

-Caroline! - Dörömböltek az ajtómon. - Elmehetsz.

Összeráncoltam a homlokom, fogalmam sem volt mi történik. Percekig csak ültem, és próbáltam megérteni ezt az egyetlen szót.

-Caroline! - Kiabáltak ezúttal hangosabban.

-El.. de hová?

-Jöttek érted. - Mintha egy születésnapi zsúron lennék.

Átléptem a zord fémküszöböt, majd egy női alakot pillantottam meg. Háttal állt nekem. Mrs. Medwin mosolygott rám, majd folytatta a társalgást a nővel. Mikor megfordult, őszintén meglepődtem. Biztosan eszméletlenül boldognak kellett volna lennem, de csak töredékét éreztem, mikor megláttam Theresat. Inkább fájt, és félelem járt át. Persze.. örültem neki, de nem tudhattam, mikor hagy magamra legközelebb.

Hiába, hogy oly könnyedén tűntem el,

Hiába, hogy szívem akkor ünnepelt.

Sírva bámulom az eget, ezernyi csillagot,

Hiszen megígértem, többet nem hagylak ott.

Odaléptem hozzá, majd megöleltem. Jó volt újra érezni illatát. Felemelő. Majdnem teljes erőből szorítottam magamhoz, de ő kevésbé viszonozta. Alig ért hozzám. Mikor elengedtem, ellépett mellőlem, búcsút vett attól az idős nőtől, majd kisétált. Vissza akarták hozni, de utána mentem. Csendben lépkedtem mögötte, egyetlen szót sem szóltam. Egy korlátnál állt meg, rátámaszkodott, és szinte egyé olvadt a távolsággal.

-Szeretlek. - Mondtam csendesen.

-Hol voltál eddig?

-Gondoltam rád.

-Én.. szeretlek. - Majd amint kezdtem volna mosolyogni, kis szünet után folytatta - ..csalódtam benned.

-Bocsáss meg.

-Nem, Theresa. Ez nekem.. fáj.

-Nekem is.

-Akkor miért nem jöttél? Tudtad, hol vagyok. Tudtad, hogy miattad kerültem oda. Nem éreztél bűntudatot? Egy percig sem gondoltál arra évekig, hogy kihozol onnét? Amennyire bearanyoztad azt az időszakot, olyannyira tetted tönkre az életem! De nem.. nem. Én tettem tönkre. Ha szóba sem állok veled, nem szeretlek meg. Az én hibám.

-Hibád?

-Miért, nem?

-Kihoztalak.

-Mikor már elfelejtettem mi a szabadság, az élet, a szeretet. Mégis miért? Hogy aztán újra eldobj magadtól mikor bízni kezdek? Mit vártál Theresa? Hogy a nyakadba ugrok és minden gond nélkül elsétálunk? Hogy elfelejtek mindent, amivel valaha megsebeztél? Hát tudod mit? Sosem fogom elfelejteni! De a jó istenre, azt sem, amit érzek irántad még mindig. - Azzal karjait nyakam köré fonta, és megcsókolt. Vadul, szenvedélyesen, könnyek kíséretében.