Aprócska ablakomon néztem a naplementét. Könnyeimet semmiféle csellel nem tudtam elkerülni. A sós cseppek megállíthatatlan zuhatagként gördültek le arcomon, nyakamon végigfolyva égető érzést hagytak maguk után. Próbáltam kipréselni kezemet a rácsok hagyta apró zugban, de nem sikerült. Nem értem el. Pedig nyúltam. Theresa után.
Az a mosoly.. még ennyi év után is tisztán emlékszem rá. Azzal a mosollyal.. megváltozott minden. Képtelen módon körülötte forgott az életem, még ha ezt akkor nem is vettem észre. Egyre gyakrabban hagyott magamra. Volt, hogy hetekig nem láttam. Belebetegedtem. Nem nyúltam az ételhez, nem tudtam aludni.
-Theresa visszajött. – Szólt be édesanyám résre nyitott ajtóm mögül. Tudta, hogy a barátom, furcsamód örült is neki.
Izgalmamat leplezni próbálva csak sétáltam. Mikor odaértem a házukhoz, már várt. Mogorva.. még tőle is furcsamód mogorva arccal indult felém.
-Menjünk. – Suttogta dallamos hangján.
Megtorpantam.
-Állj meg! Mondd el hová tűnsz el mindig. Mondd el miért kell eltűrnöm, hogy semmibe veszel? Ki vele Theresa! Mondd el! – Üvöltöttem, a végére érve zokogva.
-Többet nem megyek el, Caroline.
-Hol voltál? – Kérdeztem meglepetten. Összezavarodtam.
-Édesanyám mellett.
-Ugyan. – Kétkedtem fintorogva.
-Meghalt, Caroline. Eddig orvoshoz vittük. Meghalt, érted?!
Nem jutottam szóhoz. Minden bátorságom összeszedtem és megöleltem. Viszonozta. Csak sírt és sírt. Mindig jó barát akartam lenni. Olyan, akire számíthat. Karjaimban tartottam, míg csak ő el nem engedett. Akkor.. azokban a percekben, - akármennyire szomorúak is voltak - egy álomban éltem. De.. igen. Az óra ketyeg, az idő letelik, de a hasonló percek megmaradnak örök, soha véget nem érő álomként. Én pedig mindig is az álmaimból éltem.
1 megjegyzés:
Bianka T _ Tha..ha mondhatok iylet ez a kedvenc részem..nem azért mert örülnék az emberek szenvedésének..hanem mert még most is..eltelt pár perc..de még most is bögve keresem a megfelelö szavakat rá..de nem jön a jó szó..egyszerüen..hihetetlen
Megjegyzés küldése