Álomszép torztükör - 4.rész

Az orvosi fémtálca csörömpölésére ébredtem.
-Miért hoztak ide?
-Vedd be a gyógyszereidet és hallgass.
Engedelmeskedtem, aztán elvégeztek valamiféle vizsgálatot. Az orvos szerint nincs bajom, így visszavittek a helyemre. Mrs. Medwin suttogott az ajtó mögül, és becsúsztatta a kért papírt az ajtó alatt. Nekiálltam hajtogatni. Ahogy elkészültem, és szekrényemre tettem, megfagyott a pillanat. Számomra. Kiléptem térből és időből. Ugyanúgy, mint azon az estén.

Letettem a kész rózsát a farönkre, majd lelkem hátrahagyva indultam haza. Apámék már felpakoltak a lovas kocsira. Ahogy felszálltam, tudtam, hogy én ezt nem akarom. Nem néztem vissza. Túlságosan féltem.

Szemem előtt még a mozdulat, mikor magához húzott, orromban még az édeskés illat; megszokott helyünkön senki. Odaléptem a rönkhöz. Rózsa? Miért hagyna itt egy rózsát? Gondolataim szaporán cikáztak, s bár már tudták a választ, szívem vadul tiltakozott. Nem fog jönni. Már tudtam, mégis vártam. A naplementére eszméltem. Haza kell mennem – gondoltam. Talán fél órát tölthettem el még ott, végül elindultam a rózsával, és könnyeim egetverő záporával.
Napokat töltöttem el így. Csak ültem és vártam, de nem jött. Elgondolkodtam, miért is hiányzik valaki, aki alig beszél, valaki, aki nem felel, valaki, aki ennyire titokzatos. Hát.. épp ezért. A kilencedik napon reménytelenül indítottam megszokott napirendemet.

Caroline ott volt a tönkön. Közelebb sétáltam hozzá. Üveges, égkék tekintete torztükörként rajzolta ki elém legmélyebb, legőszintébb valómat. Fejét éppen csak megemelve rám nézett.
-Szia – Motyogtam.
-Theresa.. – Nyakamba ugrott, de nem viszonoztam ölelését. Mikor ezt ő is észrevette, eleresztett.
-Hiányoztál. – Suttogta, s a meseszép szempár megtelt könnyekkel.

Tudtam, hogy nem fog megszólalni. Tudtam, hogy nem mondja el merre járt, mégis kérdezgettem. Feleletet nem várva meséltem neki mi történt míg távol volt; mennyire hiányzott.
-Megint el fogsz menni, ugye?
-Mhm. – Bólintott.
Hatalmas fájdalom hasított belém, de ez hatalmasabb volt a legnagyobb ütésnél is, mit apámtól kaptam. Ez a fajta fájdalom a szívemet érte, egész lényem beleremegett, könnyeimet a felszínre hozta.
-És te.. te miért vagy itt Theresa?
-Mert ilyenkor nem kell azt játszanom, aki nem vagyok. Melletted egyedül lehetek. Egyedül önmagam.
Ezúttal én nem feleltem. Nem tudtam. A hatalmas gombóc mintha csak szét akarná feszíteni a torkom. Nem engedett szólni.
-Menjünk, Caroline. Majd holnap újra önmagunk leszünk, rendben?
-Remélem önmagadat holnap is beszédes kedvében találom.
Csak mosolygott, mint még soha. Tisztán és őszintén. Azt hiszem.