Álomszép torztükör - 3.rész

Talán két hónapja találkozgattunk a tisztáson, mikor azt mondta, el kell mennünk innen. Felajánlottam gyermekkori búvóhelyemet, ő bólintott, és mosolyogva sétált utánam. Talán itt kezdett el bízni bennem. Sosem tudtam igazán.
-Caroline te.. miért vagy itt?
-Miattad. Azt hiszem.
Csak mosolygott. Nem bonyolódtunk hosszas beszélgetésbe. Minden ment a már eddig is megszokott kerékvágásban. Megnéztük a naplementét, majd hazaindultunk.
-Te is hallottad?
-Nem.
-Szaladj.
Egyedül rémült tekintetét tudtam kivenni a hold fényének segítségével, majd elsuhant mellettem. Mit tehettem volna? Ha mást nem azért, hogy megtudjam mit látott, utána rohantam, csakhogy ez nem a terv szerint alakult. Megbotlottam egy kiálló fadarabban.. vagy a saját lábamban.. nem emlékszem. Szőke hajtincseim szerteágaztak a sárban akár a kelő nap első sugarai. Combom rettenetesen sajgott. Theresa elém lépett, felém nyújtotta kezét, majd felsegített. Ahogy kiértünk a fák sötétjéből észrevette, hogy vérzik a lábam. Letépett egy darabot ruhája aljából és bekötötte a sebet.
-Akkor holnap. – Eresztett meg egy búcsúmosolyt, majd eltűnt a ködfátyol mögött.
Ezen az estén vertek meg először miatta. Édesapám pálcájának kínszenvedés volt minden egyes ütése, könnyeim patakzottak arcomon, mégis belül mosolyogtam. Másnap éjjel kiszöktem hozzá. Ahogy meglátta sebekkel tarkított nyakam, karom, megint megvillant az a fájdalommal teli mosoly az arcán. Magához ölelt. Boldogság járta át szívem minden apró bugyrát. Boldogság, Theresa néven.