Álomszép torztükör - 6.rész

Mikor elkezdesz újra hinni. Teljes mértékben elhiszed, hogy még lehet jobb. Minden porcikád ráhangolódik, remél, majd újra a porba taszít egyetlen mondat. Hiszen rémálmok is léteznek.
-Tudod, nem gondoltam volna, hogy édesanyámat ennyien ismerték. Én is alig tudtam róla valamit. Mindegy.
-Megváltoztál, Theresa.
-Úgy gondolod?
-Mhm. – Erősítettem meg iménti kijelentésemet. – Őszintébb vagy. Nyitottabb.
-Haza kell mennem. Viszlát Caroline.
-De.. várj. – Tiltakoztam. Későn. Pillanatok alatt eltűnt.
A napok összefolytak. Idővel feladtam, s már nem jártam ki őt keresni. Felesleges volt minden. Elveszettnek éreztem magam, magányosnak. Egy este kiültem ablakomba, és az eget kémleltem. Holdtölte. Meseszép. Talán egy hónap telhetett el, mikor anyám a konyhába szólított, hogy keresnek.
-Sétáljunk. – Mosolygott Theresa.
Néma csendben baktattam utána. Azt hiszem, haragudtam rá. Vagy csak csalódtam. Azt mondta többet nem hagy itt, s most mégis. Kiábrándítóan bánt velem, ennek ellenére bármit megtettem volna, hogy időmet vele tölthessem.
-Azt mondtad, őszintébb vagyok veled. – Motyogta alig hallhatóan.
-Igen. – Mondtam ismét reménnyel telin, mit sem sejtve arról, hogy életem két meghatározóan fájdalmas mondatát fogom hallani.
-Megismertem egy fiút. Szeretem.. azt hiszem.
-Sok boldogságot. – Ejtettem meg egy eltorzult mosolyt, majd felálltam, elköszöntem, és hazafelé indultam. Csendesen, kettesben.. csak én és a könnyeim. Későn aludtam el, de pár óra után zokogva ébredtem; mikor már kezdtem elfelejteni, hogy rémálmok is léteznek.