Álomszép torztükör - 2.rész

-Caroline! Reggeli! – tolták elém a tálcát. Csak néztem az előttem hadseregként sorakozó tablettákat.
-Mrs. Medwin. – kaptam el a karját, miközben visszanyújtottam a gyógyszeres tálcát. – A vacsorával tudna behozni nekem egy darab papírt? Kérem.
-Meglátom, mit tehetek gyermekem. – Azzal becsukta az ajtót, és elsétált.
Na de térjünk vissza hozzám, és Theresahoz.
-Anyukád.. nem lesz mérges? – Kérdeztem, de ő nem felelt. Őszintén szólva a többi kérdésre sem, amit felé intéztem. Csak tekintetemet fürkészte hatalmas szemeivel, mintha egy rejtvényt próbálna megfejteni, holott ezt a jelzőt rá használhatnánk.
-Haza kell mennem, a mamám már biztosan keres.. és téged is.
Apró lépteinek zaja töltötte be a kettőnket körülölelő csendet. Elindultam utána.
-Theresa! – Üvöltött édesapja. – Hol a ménkűben voltál? Nyomás befelé!
Theresa. Szóval így hívják. Lépteimet megszaporázva gyalogoltam haza.
-Kislányom, csakhogy jól vagy. Merre jártál? – Kérdezősködött anyám, de tudtam, ez csak a felszín.
-Sétáltam egyet a patak mentén. Találkoztam Ellennel. Meghívott magukhoz holnapra.
-Rendben van, menj csak. – Sóhajtotta. – Most feküdj le.
Mivel a házuk előtt nem láttam, tudtam, hol keressem. Az aprócska réten ücsörgött, hát odasétáltam mellé, és leültem egy fatönkre. Éppen egy újabb kérdés tört volna fel belőlem, mikor megláttam a karját. Jobban szemügyre vettem őt, de túl feltűnően csinálhattam, mert kérdőn felvonta szemöldökét, majd a sebeire nézett. Érthetetlen módon lágy mosolyt véltem felfedezni arcán. Ott.. abból a mosolyból tudtam mi történt. Nem volt szükség kérdésekre. Tudtam, hogy az ő édesapja is úgy büntet, ahogy az enyém.