Ott állt egyedül, a szoba egyik távol eső sarkában, egy pohár bor társaságában. Pásztázta a lomha embertömeget. Az arcába vetődő árnyék takarásában komisz mosolyt villantott. Volt benne valami sekélyes, mégis elragadó. Tisztán emlékszem mennyire kitűnt a tömegből. Fekete, kopott tornacipőt viselt, sötét színű farmert és egy kissé megviselt fehér pólót. Viszont az öltönye, s a kalap rettentő elegánssá tette. Ügyetlenül léptem oda mellé. Mikor orromba szivárgott bódító illata, szinte elkábított. Komor tekintete dacosan csatázott enyémmel. Mily meglepő, ő nyert. Zavartan igazgatni kezdtem olcsó báli ruhám alsó felét, majd erőt vettem magamon. Elhívtam táncolni. Csak utána eszméltem rá, hogy nem éppen a táncparkettre szánt az ég. De mégis.. mellette más volt. Nem kellett arra figyelnem, vajon mikor akadnak össze a lábaim. Sosem felejtem el ezt az éjszakát. Ahogy karját lágyan fonta derekam köré. Mélykék szemei szinte lebilincseltek és nem engedtek elkalandozni.

Itt ülök ágyam szélén, egy üres borosüveg társaságában. Azon gondolkodom, vajon álmodtam, vagy valóság volt? Elindulok szobám sötétjében bármiféle kézzel fogható emléket keresve. Íróasztalom mellett lábam megfeszül. Egy vörös rózsa. Magamhoz emelem. Az ő illata. Rémülten helyezem vissza az asztalra.

Madárdal. A nap első sugarai csalfa játékossággal simogatják arcom. Hirtelen emlékképek rengetege gyülemlik fel bennem. Aprócska asztalomhoz sétálok: a rózsa, az ő illatába burkolva. Ez két dolgot bizonyíthat. Vagy tényleg megtörtént, vagy pedig már magam sem tudom, életem melyik része álom, s melyik valóság.