Hát.. ja. Aki valamilyen szinten tisztában van a szerelmi életemmel, az tudja, hogy nem éppen egyszerű a helyzet. Már magam is ott tartok, hogy vicc az egész. Nem. Nem is vicces. Ez már röhejes. Sajnálom, mást nem tudok rá mondani. Valahol már ívesen leszarom, de még fáj. Isten tudja meddig, de fáj. Plusz marhára idegesít. Mit tudom én már. Lehet, hogy ezt akarod. Akkor *taps* sikerül. Egyre jobban. ;]
A másik dolog, hogy hétköznapokban minden oké. Meg merem kockáztatni, hogy néha-néha felhőtlen jókedvem van. Bár már nem tudom beazonosítani, hogy ez most a boldogság egy vállfaja, vagy a szívem megmaradt darabjai küldenek ostoba impulzusokat az agyam felé. Wragh. Milyen rohadt szakmaian fogalmaztam, azért érzed? -.-’
Elgondolkodtam ezen az „5mp-es szabály”-on. (Vágod.. ha leesik a kaja, és 5mp-en belül felveszed, nincs baja.) Arra jutottam, hogy ez mocsokmód így van az emberekkel. Tegyük fel, hogy rohadtul a lelkedbe tipornak, te meg depizel. Eldöntöd, hogy nem lesz jobb, és nem tudsz kimászni a gödörből. Minél tovább szenvedsz, annál mélyebbre ásod magad, ergó nehezebb kijutni. Viszont ha még az elején erőt veszel magadon, és nekimész az akadálynak, nem bukhatsz akkorát. Persze, csak feltevés meg tudom: „akkor pofázzál, ha te is szarban vagy.” Benne vagyok nyakig komám, elhiheted. Újabban úgy állok hozzá, hogy nem érdekel. Biztosan hülyeség, de nekem egyelőre így kevésbé fáj.
A végére egy kis ajánlás, olvassátok! Csók. :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése