Van egy jó barátom, úgy hívják: szerelem,
Közös emlékeinket tán sose feledem.
Mint minden barátságban, itt is voltak viták,
Hisz én nem voltam más, csak egy tudatlan diák.
Makacsul próbáltam újra meg újra,
Persze én voltam mindig, ki a rövidebbet húzza.
Elestem, még bukfenc is volt, de ő felsegített,
Egész addig jóban voltunk, míg újra meg nem sértett.
Szörnyen haragudtam, fájt amit művel,
Én voltam a rabszolga, ő meg a führer.
Vérzett a csuklóm, csörgött a láncom,
Azt gondoltam most, a bajból ki nem mászom.
Egyre csak befordultam, reménytelenné váltam,
Hogy szóba álltam vele, ekkor még bántam.
Reggel, délben enni adott, meg hozott vizet,
Pár korbácsot is eltört rajtam, úgy kábé tizet.
Üvöltöttem zokogtam, de senki nem hallotta,
Az ablakból úgy néztek rám páran, mint egy halottra.
Meguntam, kitörtem, de csalfa eszemen könnyedén járt túl,
A gyenge üveg mögött, erős rács bújt.
Jót nevetett rajtam, dühömet fokozva,
Agyam elborult, jóra nem gondolt, mindig csak a rosszra.
Siránkoztam, fetrengtem, kínomban röhögtem én is,
Nekem ez kurva szar, de neki mint a fétis.
Kattant a zár, nem hittem fülemnek,
Belépett ő, mosolyogva dőlt a maradék üvegnek.
Meg is vágta magát, de nem jajveszékelt,
Adott nyugtatót, aztán kitessékelt.
Elindultam kézen fogva s a jó útra lépve,
Vele kijutottam újra a virágos rétre.
Nem éreztem többé, hogy fáj, hogy éget,
Magam mögött hagyom, a kínzó évet.
Ez egy új élet!
Van már ki segítsen, és itt van ő is megint,
Ha nem tudok aludni, szememre álomport hint.
Óvja lépteim, mielőtt kibicsaklik a bokám,
Hátde..Oo'
Furcsa halu volt ez, én mondom apukám!