Úgy érzem szükségem van egy őszinte emberre. Valakire, aki megmondja mit csinálok jól és azt is, amit abba kéne hagynom. Valakire, aki megmondja ha jól nézek ki, és azt is, ha szörnyen festek. De hogy lehetne velem valaki ennyire őszinte, ha még magamnak is hazudok? Mi több, én hogy lehetek így őszinte valakivel? Úgy döntöttem, kiírom magamból mindazt, ami bánt. Mindent ami valaha is bántott. Szembe kell néznem a múltammal, hogy lehessen jövőm.

Élettörténetem 1. rész
Este 7 körül lehetett, éppen szobájában tanult, ajtaja nyitva volt. Hallotta amint megcsörren anyja telefonja. Hallotta az elhadart szavakat: -Azonnal indulunk.
Kilépett a szobából, hogy megnézze mi történik odakint. Nevelőapja és édesanyja az előszoba felé igyekezett a kabátokért. Összezavarodottan figyelt, nem értette mi zajlik körülötte. -Muszáj elmennünk, sietünk haza. Bence alszik. Feküdj le te is.
S ezzel már ki is léptek a lakásból. Érezte, hogy valami rossz történt. Szíve összeszorult. Lezuhanyzott, majd lefeküdt. Pár órát aludt csupán. Másnap reggel anyja kopogott, majd lehajtott fejjel lépett be a szobába. Látszott rajta, hogy rossz hírt kell közölnie. Félve gyermeke szemébe nézett, majd elcsukló hangon közölte: -Mama meghalt. Azért nem mondtam este, hogy tudj aludni.
Arca eltorzult a fájdalomtól. Ez volt az első haláleset a lány közeli rokonságán belül. Nem tudta mit kezdjen az érzéssel. Úgy gondolta, nem szabad kimutatnia az érzéseit a külvilágnak. Erősnek kell maradnia. Amint egyedül maradt a szobában, térdre esett, majd zokogni kezdett. Az ilyenkor megszokott kérdések kavarogtak a fejében. Miért? Miért éppen most? Miért éppen ő? Éjjel semmit sem aludt, képtelen volt lehunyni a szemét. Az elkövetkezendő napokban élőhalottként járt-kelt a lakásban. Nem mozdult ki. Elenyésző mennyiségű folyadékot ivott csak, enni egyáltalán nem evett. Elérkezett a temetés napja. Rettegett ettől a naptól, de elérkezett. Felöltözött, rendbe szedte magát, s már indultak is. Beszállt az autóba. A megszokott vidám kocsikázást ezúttal kínos csend váltotta fel. Csak bámult ki az ablakon, nézte a monoton tájat. Megérkeztek nagypapája házához. Máskor boldogan lépett be a sárga kerítésen, és csillogó szemekkel gondolt vissza az itt eltöltött gyermekkori évekre, a felhőtlen játszadozásra. Most más volt. Sokkal másabb. Félt belépni, félt attól, hogy nem tudja majd elfojtani érzéseit. Felment és köszöntötte dédnagymamáját. Torkában hatalmas gombóc volt, alig tudta visszafojtani könnyeit. Még mindig nem sikerült neki felfognia, hogy mi is zajlik körülötte. A mindig mosolygós dédi, aki mindig boldogan, tárt karokkal fogad, most csak néz lefelé, búskomor arccal. Nevelőapja hangját hallotta, amint az hívta, hogy indulniuk kell. Elköszönt, majd elindult lefelé. Beszállt az autóba, és próbálta elnyomni magában a félelmet. A templomban viszonylag könnyebben vissza tudta tartani könnyeit. Elérkezett a legnagyobb kihívás számára. Beléptek a temető kapuján. Együttérző, sajnálkozó tekintetek vették körül. A koporsó nyitva volt. A halál nyomasztó csendje járta át a teret. Hirtelen minden közös emlékük végigpergett szemei előtt. A reggel, mikor nagymamája vitte óvodába, és ő zokogva követelte, hogy maradjon ott vele. A hétvégék, mikor együtt sütöttek süteményt. Mikor együtt mentek boltba, és ragaszkodott hogy ő is hozhasson egy szatyrot. Mikor segített neki behozni a tojást. Mikor hátba támadta a kakas, és a nagyi segített neki megszabadulni tőle. Magában elmosolyodott, de azonnal abba is hagyta, mikor belegondolt, hogy nem lesz több ilyen pillanat. Megtört. Könnyek közt robbant ki belőle az eddig elfojtott számtalan érzelem. Bűntudata volt. Úgy érezte csalódtak benne, amiért nem tudta visszafogni könnyeit. A temetés után, mikor hazaértek, szótlanul bement a szobájába, s a nap további részét ott töltötte. Akkor, ott megfogadta, hogy senkinek nem beszél erről a dologról, és könnyeit a párnájának tartogatja. Megszegte fogadalmát. Most így látta helyesnek. Talán később megbánja. Talán nem.
[100% igaz]