Az elejét a fantáziádra bízom.

Marie letette a telefont. Emilie dermedten tartotta a kagylót. Csak a megbontott vonal búgása törte meg a csendet. Gondolatai úgy gabalyodtak össze, mint a gombolyag, miként kölyök macskák játszadoznak vele. Nem tudta mit tegyen. Szívverése felgyorsult. Kétségbeesett. Vége? Ennyi volt? Bársonyos arcán egy könnycsepp gördült le, majd eltűnt a szőnyeg szálai között. Nem sokkal később követték testvérei is. Zokogott. Ott állt a szobában, odakint minden fényárban úszott. Ragyogott a nap. Ő pedig ott állt a fülledt, meleg szobában, mégis remegett. Szívében a napsütést lassanként komor hóvihar váltotta fel. Ott állt a lakásban, melynek minden zugában volt valami ami Mariere emlékeztette. Egyedül volt. Egyedül, védtelenül. Elindult a konyha felé. Kihúzta az asztal fiókját, kivette a Magnum 357-est. Átsétált a nappaliba, lejátszójára feltett egy lemezt. Hangulatához illő szám indult el. Fejét a falnak támasztotta, s dúdolni kezdte a következő sorokat: That I’ll never talk again, And I’ll never love again, I’ll never write a song, Won’t even sing along.
A fegyvert a fejéhez emelte, meghúzta a ravaszt. Összerogyott, vékony vércsíkott hagyott a falon. Utolsó könnycseppjei végigfolytak arcán. Ott feküdt, egyedül, holtan.