Élettörténetem 2. rész
Elérkezett a temetés utáni első iskolanap. Félt. Félt az emberektől. Gondterhelt sóhajjal kezdte a napot, majd lemászott emeletes ágya létrájáról. Ruhásszekrényéhez lépett, kikapta a farmert amit először meglátott, azt követően egy fekete felsőt. Átsétált a konyhába, szülei szobáján keresztül. Anyja és öccse már ébren voltak.
-Jó reggelt.
-Szia. Hogy vagy?
Mosolyt erőltetett arcára, és kimondta a legnagyobb hazugságot, amit ilyenkor lehet: -Jól.Benyitott a szűk konyhába, ivott egy pohár tejet. Kivette tízóraiját a hűtőből, visszament, és berakta a táskájába. A könyvei már benne voltak. Ezek után sietősen a fürdőbe ment, villámgyorsan rendbe szedte magát. Felkapta kabátját, táskáját, és elköszönt. Lassú, apró léptekkel lesétált az utcára. A lépcsőházban szerencséjére nem futott össze senkivel. Mielőtt belépett az iskola kapuján, mosolyt festett arcára. Megérkezett. Elindult végig a szűk járdán. Köszöntötte az ügyeletes tanárt, majd felbotorkált a lépcsőn. Odaköszönt a büfésnek, mély lélegzetet vett, s belépett a terembe. Bekövetkezett, amitől a legjobban rettegett, Körülvették osztálytársai, és neki szegezték a kérdést: -Miért nem voltál suliban?
Mosolya kissé eltorzult, de rendbe hozta mielőtt észrevehették volna.
-Temetésen voltam.
Voltak, akik megelégedtek ezzel a két szóval, s hagyták békében a gyászolót. Akiknek ez nem volt elég, azok kánonban mormolták a következő szavakat: sajnálom, részvétem, juj szegénykém.Szótlanul leült a helyére. Csupán egy valaki nem bombázta ostoba semmitmondó szavakkal. Valaki, aki ismerte a családot, hiszen születésük óta barátok voltak. Biztató mosolyt villantott felé, majd hagyta, hiszen tudta milyen nehéz most neki. Az érzékeny lány, aki oly könnyen elsírta magát bármilyen helyzetben, most sebezhetetlennek tűnt. Még csak egyetlen könnycseppet sem hagyott elszökni. Aki nem állt olyan közel hozzá, talán egy kis túlzással még vidámnak is látta. Pedig szívére mintha szögesdrótot tekertek volna. Minden egyes hazug mosoly után egyre jobban vérzett. Várta az óra, a nap, a hónap végét, s remélte, hogy idővel sikerül túltennie magát rajta. Azóta évek teltek el, fájdalma mégsem csillapult. Ugyan szerettei társaságában képes volt újra önfeledten nevetni, de nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna nagymamájára. Olykor felnéz az égre, és megosztja vele gondolatait. Minden nap bocsánatot kér azokért a szavakért, amiket maga sem gondolt komolyan. Az elmulasztott hétvégi látogatásokért. A tetteiért, amikkel fájdalmat okozott. Hiszen szíve minden szeretetével szereti, bármik is történtek a múltban. Most is a csillagokat kémleli gombóccal a torkában, és csak egy mondatot súg az éjszakába: -Sajnálom, hogy nem búcsúzhattam el.
Lágy szellőn szállnak tova szavai, ki tudja, talán épp most fogod hallani.
[100% igaz]
-Jó reggelt.
-Szia. Hogy vagy?
Mosolyt erőltetett arcára, és kimondta a legnagyobb hazugságot, amit ilyenkor lehet: -Jól.Benyitott a szűk konyhába, ivott egy pohár tejet. Kivette tízóraiját a hűtőből, visszament, és berakta a táskájába. A könyvei már benne voltak. Ezek után sietősen a fürdőbe ment, villámgyorsan rendbe szedte magát. Felkapta kabátját, táskáját, és elköszönt. Lassú, apró léptekkel lesétált az utcára. A lépcsőházban szerencséjére nem futott össze senkivel. Mielőtt belépett az iskola kapuján, mosolyt festett arcára. Megérkezett. Elindult végig a szűk járdán. Köszöntötte az ügyeletes tanárt, majd felbotorkált a lépcsőn. Odaköszönt a büfésnek, mély lélegzetet vett, s belépett a terembe. Bekövetkezett, amitől a legjobban rettegett, Körülvették osztálytársai, és neki szegezték a kérdést: -Miért nem voltál suliban?
Mosolya kissé eltorzult, de rendbe hozta mielőtt észrevehették volna.
-Temetésen voltam.
Voltak, akik megelégedtek ezzel a két szóval, s hagyták békében a gyászolót. Akiknek ez nem volt elég, azok kánonban mormolták a következő szavakat: sajnálom, részvétem, juj szegénykém.Szótlanul leült a helyére. Csupán egy valaki nem bombázta ostoba semmitmondó szavakkal. Valaki, aki ismerte a családot, hiszen születésük óta barátok voltak. Biztató mosolyt villantott felé, majd hagyta, hiszen tudta milyen nehéz most neki. Az érzékeny lány, aki oly könnyen elsírta magát bármilyen helyzetben, most sebezhetetlennek tűnt. Még csak egyetlen könnycseppet sem hagyott elszökni. Aki nem állt olyan közel hozzá, talán egy kis túlzással még vidámnak is látta. Pedig szívére mintha szögesdrótot tekertek volna. Minden egyes hazug mosoly után egyre jobban vérzett. Várta az óra, a nap, a hónap végét, s remélte, hogy idővel sikerül túltennie magát rajta. Azóta évek teltek el, fájdalma mégsem csillapult. Ugyan szerettei társaságában képes volt újra önfeledten nevetni, de nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna nagymamájára. Olykor felnéz az égre, és megosztja vele gondolatait. Minden nap bocsánatot kér azokért a szavakért, amiket maga sem gondolt komolyan. Az elmulasztott hétvégi látogatásokért. A tetteiért, amikkel fájdalmat okozott. Hiszen szíve minden szeretetével szereti, bármik is történtek a múltban. Most is a csillagokat kémleli gombóccal a torkában, és csak egy mondatot súg az éjszakába: -Sajnálom, hogy nem búcsúzhattam el.
Lágy szellőn szállnak tova szavai, ki tudja, talán épp most fogod hallani.
[100% igaz]
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése