Életem házában csak társbérlő a boldogság,

Hanyag és rendetlen, számára nem létezik pontosság.

Megfognám és kivágnám, minden érzelemmel együtt,

Itt nem létezik bíróság, hazudna minden egyes esküdt.

A felejtés is távol jár, álmom minden perce téves,

Hazugságok kacagnak, az ég is már csak szürkén kékes.

Felvillan még néha a Nap, keserűen nyel egy nagyot,

Rápillant a világra, mit fény és remény nélkül hagyott.

Farkasszemet nézek vele, mozdulatlan küzdelem,

Én a romok között írok, ő az égről küzd velem.

Fátylat borít az emberekre, viszonzatlan volt románca,

Ereszkedik, felém lépdel, felcsörren a szívek lánca.

Felhabzanak a tengerek, megfeszülnek idegszálak,

Lelkek harcos vikingjei, szépen csendben partra szálnak.

Átokverte kanyonban a halál csendjét dallam váltja,

Közeleg a Nap, szívem lassú hangja várja.

Megszólít végül, beleremeg föld és ég is,

Szívem lassú üteme töretlen, s én állom mégis.

Felkarolja lelkek ezrét, újra engem szólít mélyen,

Írok tovább s suttogom, engem hagyjon kérem szépen.

Elindul hát a boldogsággal, az égen is túl várnak rájuk,

Elkövettünk mind száz hibát, talán egyszer meg is bánjuk.

Itt maradt nekem a rom, papír és tinta,

Az egyetlen mi lelkemnek, a víg életet nyitja.

Feketébe borult az ég, újra csendes minden folyam,

Több gonoszság idelent, csakis lapjaimon fogan.