Még 30perc volt az én számomig. A színfalak mögött ültem egy öreg széken és a festéket kapargattam róla. Szívemre hatalmas kő nehezedett. Odakint zuhogott az eső. Csak néztem ahogy a föld magába szívja a cseppeket. Agyamban milliónyi gondolat cikázott. Arcom elnehezült a temérdek festék súlya alatt. Utáltam így porondra lépni. Utáltam, hogy nem ismerik a valódi érzéseimet. Nem ismerhetik. Hisz ez volt a dolgom. Mosolyt csinálni. Hirtelen felindulásból kisétáltam a sátorból. Csak mentem és mentem, cél nélkül, előre. Sétáltam míg a hegy pereme az utamba nem állt. Megtorpantam, szívem mégis őszinte boldogsággal dobogott. Szárnyak módjára kinyújtottam karom. Hagytam, hogy az eső lemossa a festéket, a hazugságot. Könnyeim eleredtek. Lábaim maguktól táncra perdültek, én pedig életemben először élveztem a szabadságot. Végre mertem előre lépni, nem csak hátra. Életemben először. És utoljára.