Lágy szellő simítja arcát,
Erőszakosan rángatja karját,
A remény,
Monoton harc, semmi fejlemény.

Némán üvölt, torkából feltör a vér,
Viszont néha túlcsordul még a kéj.
A kéj, a fülledt élvezet,
Egy érintésed, mire évek óta éhezett.

Mozaik csupán, egy végtelen álomból,
Ostoba elme, mit a barna szempár kárpótol.
Kellene még pár darab,
De az idilli kép tán örökké hiányos marad.