Szobám sötétjében,
A hold beszivárgó fényében,
Emlékeim megkötöztek,
A szépek is elárultak, kínpadra löktek.
Üvöltenék, de számat bevarrta a türelem,
Idővel megtanultam, tényleg rózsát terem.
Rózsa meg nincs tövis nélkül,
De a seb, amit okoz, valaha felépül?
Nem tudom, de még érzem, hogy fáj,
Újra és újra szíven talál.
Háttérben egy csuklyás alak mozdulatlanul,
Talán ő a szeretet, ki semmiből nem tanul.
Pedig mellette a csalódás, s néha bokán rúgja,
Aprócska pattanó hang hallik: szívének egy húrja,
Elszakadt újra.

58