Kuporog a sarokban, csendben,
Nem, nincsen minden rendben.
Semmi sem jó így, fáj minden nap,
Az egykori kristálydarab,
Most ólommá nehezült,
Szíve legmélyére ült.
Ami régen ékül szolgált,
Ha kellett, akkor sem dorgált.
De mi lett belőle, szüntelen ostoroz,
Hagyd, mindegy már, nem oszt, nem szoroz.
Még egy átszenvedett hét,
Nem fontos, teljesen elvette már az eszét,
A sok álmatlan éjszaka,
Meg az esték, mikor üres házba tért haza.
De maradj kicsit, fogd be a szád,
Legyél ott, mondd, hogy számíthat rád.
Emlékezz a képre, amin épp szívét hallgatod,
Hát halld, halld, amíg hallhatod.

57