Na Virág, mivel nagyon hiányoltad a 'napi beszámolóimat':

Kételyekkel túlfűtött heteken, magamba zuhant hónapokon vagyok túl. Kicsit túlzás ez így, mivel közel sem vagyok túl rajta. Szédülten várom a nyarat. A szabadságot. Parga-t, s hogy végre azokkal lehessek, akikre már olyannyira szükségem van. Neveket nem sorolnék. :]
Az éjjelt mondhatni végigaggódtam. Ez a délelőttömmel sem volt másképp. Meglepően azok közül, akikkel bármiféle beszélgetést folytattam, legtöbbjük megkérdezte: mi a baj? Volt egy-két ember, akiknek úgy is feltűnt, hogy nem is kommunikáltunk. Csak megkérdezték. Egyöntetű válaszom: semmi. Bár valahol jól esett azoktól, akikről tudom, hogy nem csak jópofiból kérdezték, ezzel párhuzamosan, volt olyan is, akitől.. hm. nem elvártam volna, csak szar volt így. Mindegy.
Egész pontosan 14:19-kor úgymond megkönnyebbültem. Hatalmas szikla esett le a szívemről. Bevallom féltem. Rettenetesen. Féltettelek. De örülök, hogy itt vagy. Szeretlek. :]

Hogy hű maradjak a hajnali Ed Gein vonalú versemhez:

Nézd, még az ég is elborul,
A hurok bokája köré szorul.
Nem nyakára, hisz feje nincs már,
Üres nyakáról lecsúszna a kötél tán.
Tudod, fő a biztonság,
Öld meg, mielőtt felnyitnád.
Sikoltana úgy, hangosan, hörögve,
Pedig élvezném, csak nézném röhögve.
De veszélyes lenne, sok a gyanakvó szomszéd,
Könnyen véget érne az édes kis játék.