Nehéz szívvel tekintek a távolba,
Lelkem nem nyugszik, tiszta tébolyda.
Félve állok reggel a tükör elé,
Nem tudom ki lesz, ki visszanéz felém.
Álombéli csókban a lángok felcsapnak az égig,
De nézd, a szívem megint csak vérzik.
Átjár a nyugalom, csontjaimban érzem,
Túl nagy a csend ezen az éjen.
Fülembe duruzsol az ismerős hang,
Ütemesen, mint kecsesen csilingelő harang.
Biztat, hív egy másik világba,
Hiába.