..Mint amikor egy kavicsot dobsz a pocsolyába. Hirtelen zavaros lesz minden. Természetesen idővel újra leülepszik. Idővel. De nem pontosan ugyan úgy, mint azelőtt. Változik. Ahogy minden. Amikor már újra a réginek látszik, jön valaki, markában egy újabb kaviccsal. Jön valaki, aki újra felkavar. Jön valaki, aki megint változtat rajtad egy kicsit. Talán jobban, talán kevésbé. Aztán jön valaki, akiről elhiszed, hogy nem akar majd megváltoztatni, s amikor nem is várod, meglátsz a kezében egy féltéglát. Újra összezavarodsz. Immár jobban. S ahogy a pocsolyából ennek hatására egyre több víz távozik, te is „elfogysz” egy kicsit. Tegyük fel, hogy veszed az akadályt, és túlteszed magad rajta. Újra jön valaki, aki immár napsugárként ragyog előtted. Akivel el tudnád képzelni az életed. Jéghideg szíved egyre csak felmelegíti. Jó érzéssel tölt el, szíved kezd kiolvadni. Ahogy telik az idő elkezd fájni. Éget. A kis pocsolyából lassacskán elpárolog a víz. Szíved kiszárad/elsorvad. Érzelmeid lángra kapnak, majd szépen lassan elhamvadnak. Újra hittél. Újra bíztál. Hibáztál. Meghaltál..