Nekem mindig azt mondják, hogy mosolyogjak, legyen jó kedvem. Ne sírjak, gondoljak a szép dolgokra, s űzzem el könnyeim.
Régebben elkezdtem betartani ezeket a ’tanácsokat’. Nem sírtan, szinte soha, sőt, volt, hogy nevettem, mikor más könnyeivel küszködött. Érzéketlenné váltam. Két és fél év az életemből, érzelemmentes szörnyetegként. Az utolsó évben, már nem csak nem akartam, nem tudtam sírni. Pedig a legnagyobb komolysággal mondom: akartam. Elegem volt. Már az érzelmeim azt hiszem révbeértek. Ugyan néha elkap egy bizonyos ridegség, de tudom, hogy nem leszek újra istenverte szörny.
Nem ragyog minden percben mosoly az arcomon, nincs mindig jókedvem, de örülök, hogy így van. S ha úgy érzem, csak elvonulok egy csendes kis zugba, majd kisírom magamból, ami bánt. Sokkal könnyebb ’tiszta lappal’ nekiindulni egy új napnak, minthogy egy hazug mosoly állarca alatt, lassan elsorvadj legbelül.