A szoba eldugott zugában,
Könnycsepp szeme sarkában.
Egy angyal, kit emberek gyaláztak,
Kit hitetlenek, tömeg előtt aláztak.
Pedig csak jót akart,
Semmi rosszat, bajt.
Reményt vitt volna a szívekbe, boldogságot,
Bántották, de megbocsátott.
Naiv égi teremtmény,
Szárnya már rég nem fehér.
Bemocskoltuk romlott gondolatokkal,
Gonosz tettekkel, hazug szavakkal.
Kegyetlenül bántunk e csodás lénnyel,
Pedig kiállt értünk, szemben a fénnyel.
Száműzték a mennyországból, itt ragadt köztünk,
Végignézi majd, amint elpusztul a Földünk.
Nem tehet már semmit,
Segédkezet nyújtott, de nem érdekelt senkit.
Itt ragad hamvaink között, törött szárnyal, könnyek mossák arcát,
Csak remélheti, hogy megnyitják előtte a Pokol kapuját.