Vannak pillanatok, mikor a lehető legtovább szeretnénk kiélvezni a gyermekkor szabadságát, viszont olykor mihamarabb fel szeretnénk nőni. Vannak pillanatok, mikor elesettnek érezzük magunkat, néha pedig azt hisszük mindent tudunk a világról. E kétséges gondolatok ösztönöztek, hogy újra kezembe vegyem már-már rituálisan csak versíráshoz használt fekete tollamat. S lám, a végeredmény..

Tizennégy évesen már megtanultam élni,
Viszonzatlanul szeretni, hiába remélni.
Nem éltem még sokat,
Vannak dolgok, melyek mögött még nem értem az okokat.
Mond meg, segíts nekem,
Mi kell még, hogy megértsem?
Annyi kérdés van bennem,
De nem tudom, hogy kinek kell feltennem.
Bárhogy is lesz, nekifutok,
Hisz mást veszíteni, már nem tudok.
Meg van írva az életem,
Nekifutok, s újra elesem.