-Mi bajod már megint?
-Ha valaki, akkor te igazán tudhatnád.
-Persze, hibáztass engem mert érzékeny vagy és túlreagálsz mindent.
-Utállak.
-Ez kölcsönös, de muszáj lenne egy kicsivel jobb viszonyba kerülnünk, mert ebbe bele fogsz dögleni.
-Azt hiszed hiányzol, vagy mi?
-Nehogy azt hidd, hogy leány álom hallgatni minden nap a nyavalygásod.
-Nem értesz engem.
-A szart nem. Szereted őt, csak bizonyos dolgok szarul esnek, és félsz elmondani neki mert 'hú akkor mi lenne'.
-Bazdmeg.
-Miért, nem így van?
-Mi lenne ha békén hagynál?
-Csak szembesítelek az élettel kisanyám, kimászhatnál néha az álomvilágodból és lejöhetnél ide dumálni velem. Csakhogy nem fogsz, mert félsz. Félsz tőlem. Nem mered beismerni magadnak hogy igazam van.
-Talán.
-Talán?! Ne szopass már könyörgöm. Tudom, hogy így van, csak engem akarsz felbaszni azzal, hogy nem adsz igazat.
-Rendben. Így van. Örüljél.
-Kössz.
folyt.köv.

Bevezető helyet legyen elég ez a kis beszélgetés a 'lelkemmel'. Na itt a vers.

A helyzetem egyre csak romlik,
Büszkeségem a porban vonaglik,
A lelkem előbb-utóbb darabokra hullik,
Olyan vagyok, mint az egyszer használatos holmik.
Ennyi vagyok, egy kurva lábtörlő,
Egy kisgyerek, kinek rögös az út ameddig felnő.
Rajtam hagyod lelki mocskod,
Aztán csak vigyorogsz ,hisz a többi már nem a te gondod.