A mai vers azt hiszem hangulatomhoz illik. Na jó, talán kicsit jobb passzban vagyok. Ez is irodalom órán született.. vagy nyelvtan, nemtudom. Nem tehetek róla, azok olyan gondolkodós órák. Nekem legalábbis. Tegnap megint lusta voltam írni, bocsánat. Amúgy nem tudom honnan szedte a történelem tanárom, hogy én verseket írok.. lényegtelen. A minap kihívott az osztályból, hogy beszélni akar velem. Három szó jutott rögtön eszembe, ezek gyorsan ki is csúsztak a számon: -Nem én voltam. Mosolygott, és megnyugtatott hogy most semmit nem csináltam. Mert tényleg nem. Kedves hangon megkérdezte, nem-e lenne kedvem havonta egy szombaton, lent a könyvtárban valami irodalmi kávézóba menni. Kicsit meglepődtem. Még elgondolkodom ezen a dolgon. Ma megmutattam neki az egyik (tegnap este készült, még friss és ropogós) versemet, hogy őkelme szerint szalonképes-é. Ez volt a reakció: -Én nem is gondoltam, hogy benned ilyenek érzések vannak. -Elgondolkodott, majd a sorokat fürkészve folytatta. -Kicsit lehetnél pozitívabb. -Pozitívabb?? Sírás közben írtam, már elnézést. -De amúgy jó a szövege. Köszönöm tanárnő. :D
Na de eltértem a tárgytól, szóval itt a mai vers..

Dohos pince mélyén, korom sötét kamrában,
Vérbe fagyva fekszel a halál kapujában.
Hallod a rozsdás kilincs nyikorgását,
Na meg az előző áldozat végső sikoltását.
Lassan felfogod, bár még küzdesz ellene,
Gyilkos kacaj hangzik: gyerünk, el vele!
Összerezzensz és tudod, szinte már reméled,
Hogy megölnek, hisz végre véget érne szenvedésed.
Késeket érzel kezeden-lábadon,
Kínodban megfeszülsz láncaidon.
Egy ketrecbe zárva fekszel saját véredben,
Vége, lelked felszabadult, nyugodj hát békében.