Egy utolsó féreg vagyok. Arra a pillanatra várok, hogy valaki taposson már el. Végleg. Könyörgöm. Azt hittem lesz egy jó napom, erre elbaszom. Gratulálok kedves byanca. (Pillanatnyilag nem érzem méltónak magam arra, hogy nagy betűvel írjam.) Gyűlölöm a személyt, aki vagyok, de úgy igazán. Az, hogy szánalmas, már nem megfelelő jelző rám.
Az előzőhöz hasonlóan ezt az éjjelt is végigbőgtem. Csak picsogtam egy mackónak. Kezdem úgy érezni, hogy nincs senki, akinek elmondhatom mi bánt. Persze, most majd jönnek sorba, hogy 'nekem elmondhatod' aztán meg vagy kiröhögnek, vagy csak néznek, mert nem értenek semmit sem. De természetesen jön a szokásos is, hogy 'tudom mit érzel, nekem is volt már ilyen'. Szart! Hagyjatok már az ilyen ócska marhaságokkal.
Nézz óvodásnak, hogy egy játékmackóval osztom meg minden gondolatom. Nem fogok ezen változtatni. Ő az egyetlen aki tud minden valaha elhullajtott könnycseppemről, és ez így jó. Elég volt, hogy az oviban, meg általánosban én voltam a lány, akit mindig könnyű volt sírva fakasztani, s aztán jót lehetett röhögni rajtam. Elegem van. Nem adom meg azt az örömet, hogy előtted kezdek el zokogni. Köszönöm mindenkinek, aki valaha is megalázott ilyen helyzetben, nektek hála, vége van, a sírós kislány meghalt. Sok ezer maszk alá temetkezett, s kezdi elfelejteni, hogy valójában kicsoda. Maximum 3 személy van, akiknek az őszinte valómat mutatom.