Térjünk vissza az eredeti mélabús kerékvágásba. Nem, nem azért írok ilyen jellegű verseket, mert depressziós vagyok vagy valami. Egyszerűen ilyenkor jön rám, és ez a legjobb módja hogy kiadjam magamból a vackaimat. Vagyis, hogy jó módja e, azt döntsétek el ti.

Egy 2 perces telefonhívás, és el van b_szva az éjszaka,
A kislány aki voltál, többé sosem lesz önmaga.
A fekete felhők már gyülekeztek és lám, rád szakadt az égbolt,
Egy kis időre feledésbe merül minden, mi szép volt.
Legszívesebben rohannál, üvöltenél,
Magad körül mindent felégetnél.
Tombol benned a düh, húsodba mar a gyűlölet ostora,
Úgy érzed számodra kamu az egész szeretet-história.
De akkor jön valaki, egy olyan barát,
Kinek lelked kiöntheti minden gondját-baját.
Ő az aki meghallgat, s aztán nem szar le nagyívből,
Hanem segíteni próbál teljes szívéből.
A vihar csitul és a napsugár megcsillan az égen,
A szíved újra ragyog a fényben.

Apropó, szeretnék megkérni mindenkit aki olvassa(mintha olyan sokan lennétek), hogy használni ott alul azt a "megjegyzés" akármit. Köszönöm.